1. fejezet

A nagy találkozás

Már a nap lenyugodóban volt amikor egy lány tűnt föl egy kisutcában. Egy nagyváros kisutcájában ahol alig járt valaki. A lány 15 év körüli lehetett. Haja barna de vége már-már feketébe csapott át. Szeme, mint a macskáé, de kék volt. Bőre bronz barna mely tompán csillogott a lemenő nap fényében. Ajka érintetlen és telt. Fehér ing és fekete szoknyát viselt. Az iskolazárási nap után az utcákon csavargott gondolataiba merülve, hogy mit csináljon a nyáron. Ezt a lányt Kírának hívják. Az utcán tekergett amikor egy fiú jött vele szembe. Ő is az évzáróról jöhetett ruházatából ítélve. Ő csak nézelődött jobbra és balra. Nézte azt a kis utcát amit két nagy ház közé suvasztottak be. Szemlélte a kukák melletti halmozott szemetet. A falakon letépődött plakátok, a falak oldalában zacskók szálldostak. A fiú egyre közelebb jött Kírához aki eközben megállt. Mikor már alig 3 lépésnyire voltak egymástól a fiú is megállt,de nem értette mire vélje a dolgot. Kíra merően nézte amikor pupillája függőlegesen összeszűkült szeme pedig borostyán sárgára váltott. A fiú először nem tudta mit tegyen. Ott álltak egymással szemben és csak nézték egymást. A fiú figyelte, hogy mi fog történni de semmi. Majd megpróbált oda lépni hozzá de ekkor egy lágy női hang csendült meg a fülében. „ Te is olyan vagy mint én…” A fiú megijedt mert tudta hogy senki sincs rajtuk kívül az utcában viszont Kíra ajka meg sem mozdult. Közelebb lépett a lányhoz de még egyszer hangot hallott. „Kövess” Azzal Kíra megfordult és kisétált az utcából. A fiú nem tudta mit kezdjen de kíváncsisága miatt követte. A fiú barna hajú barna szemű 16 éves volt. Erős izomzatú talpraesettnek látszott. A neve Azorisz. Kíváncsisága arra sarkalta, hogy mennyen ezért követte. Kisétáltak az utcából és egy fákkal teli parkba sétáltak. A Parkban egy kisebb domb tetejére baktattak fel. A Nap fénye már nem érte el őket a hatalmas panelrengeteg szívébe. A parkban senki sem volt még egy madár sem. A dombot árnyék lepte el a nagy fák koronái alatt. A szél kellemesen fújdogált balzsamos illatával elöntve a parkot. Azoriszban csomó kérdés kavargott de egyik jobban érdekelte mint a másik. Amikor megérkeztek mindegyik szépen lassan kibukott. – Miért macskaszerű a szemed? Miért nem mozog a szád amikor beszélsz? Egyáltalán te beszéltél hozzám? MI TÖRTÉNT???? – Kíra  megfordult és egyszerűen kimérten válaszolt. – Azért ilyen a szemem mert enorme vagyok. És azért nem mozgott a  szám mert telepátiával beszéltem hozzád. Igen én beszéltem hozzád. Ez minden ami történt. – Azoriszban újra csatát vívtak a kérdések. – Mi az az enorme? – Kíra lassan mosolygott de attól függetlenül elmondta sajátos kis definícióját. – Az enorme az egy varázslény. Egy tüzes szárnyas tigris. Tud repülni és tüzet is tud okádni. De aki már elég tanult az varázslásra is képes. Ide például a telepátia nem tartozik mert az egy velünk született képesség. – Azorisz e szavak hallatán nevetésbe tört ki. – Te jól érzed magad? Ezek ez izék  nem is léteznek! – Kíra sötéten nézett vissza rá. – igen? Akkor te mit hallottál amikor nem is beszéltem hozzád? Jaj tudom biztos skizofrén vagy és csak szimplán hangokat hallasz! – Azorisznak lefagyott a mosoly az arcáról és kezdett valami szöget ütni a fejében hogy ez a lány mond valamit. Kíra nézte a fiú arcát ahogy gondolkodóba esik. – Na ezt figyeld! – Kíra hátrébb lépett. Összpontosított és ekkor lángok csaptak fel körülöttem majd tűzoszloppá formálódott. Az oszlop közepében Kíra egy tigris formáját kezdte ölteni  melynek hátán szárnyak nyiladoztak. Lassanként Kíra bőre nem bronz hanem egyenesen lángoló bundává alakult. Orra kiszélesedett,szeme akár a macskáé és ajkát két nagy agyar szegélyezte. A tűzoszlop apránként elaludt Kíra pedig oda ment Azoriszhoz és leült elé. A bundája mint a parázs izzott de kivehető benne a jellegzetes tigriscsíkok. Szárnyai pontosan a vállai fölött helyezkedtek el. Karmai élesek és fényesek, és furcsán mosolygott a fiúra.. Azorisz tágra nyílt szemmel figyelte ahogy a lény kivillantja éles hatalmas agyarait és szárnyát rendezgeti. – Most már hiszel nekem? – Kérdezte a szárnyas tigris Azoriszt fürkészve. Azorisz meg se bírt szólalni csak nézett. Kis idő múltán mégis megszólalt. – Ezt látják mások? – Kíra türelmesen válaszolt. – Nem csak azok akik enormék. – Azorisz szeme megcsillant. – Ezek szerint akkor én is olyan vagyok?! – A szárnyas tigris mancsával eltakarta az arcát. Azorisz értetlenül nézett rá. – Mi a baj? – A tigris felnézett rá. – Fél órája ezt magyarázom hogy te is az vagy! Mit gondolsz azzal mire utaltam hogy „te is olyan vagy mint én” ??? De mindegy. Az a lényeg hogy hiszel nekem. Most pedig éreztél már olyat hogy el akarsz menni máshová? Egy másik világba? – Kíra arra számított hogy a fiú megint őrültnek nézi de nem. Komolyan vette a kérdést. A fűben észre vett egy kavicsot és azt mereven nézte. – Volt már olyan amikor csak a szobámba ültem és a falat bámultam. Lecsuktam a szemem és egy másik világ tárult a szemem elé. Egy nagy tavat és csomó kis égő foltot láttam a félhomályban. Tudom kicsit hülyén hangzik de ez volt. – Azorisz szégyellősen nézett vissza a tigrisre aki közben bólogatott. – Igen létezik mind az amit láttál. Oda te is el fogsz jutni. Egyáltalán nem hangzik hülyén. Kicsit közvetlen volt ahogy leszólítottalak ott az utcán de meg akarod nézni? – A fiú szeme csillogott a gyönyörtől és hevesen bólogatni kezdett. – Ehhez nekem is át kell alakulnom? – Kíra gondolkodóba esett majd rövid mérlegelés után így szólt. – Nem hinném hogy még át tudsz változni úgy mint én de szerintem a szemed színét már meg tudod változtatni. Próbáld meg! Csak annyit kell tenned hogy erősen koncentrálsz és gondolj arra amit el akarsz érni. Ez esetben most arra hogy megváltozzon a szemed színe borostyánra. – Azorisz  lehunyta két szemét és lassan vette a levegőt. Láthatóan nagyon meg akart felelni Kíra elvárásainak amik látszólag könnyűek. Azorisz  nemsokára kinyitotta újra a szemét. Borostyán színű és összeszűkült pupillájú lett. A tigris széles mosollyal nézte társa szárnypróbálgatásait. – Nagyon ügyes! – mondta Kíra – Tényleg sikerült??? – kérdezte izgatottan Azorisz. – Igen sikerült – Kíra kitárta szárnyait és megnyújtóztatta tagjait. – szerintem egyedül nem fogsz tudni eljutni a másik világba úgyhogy kénytelen leszek téged elvinni. –   Azorisz szeme újra visszanyerte barna színét de Azorisz  összeráncolta homlokát. – Nem hinném hogy mehetnék mivel mindjárt besötétedik és már várják a bizonyítványomat. – Kíra csapkodni kezdett nagy szárnyaival majd megfordult. – Nem kell tartanod attól hogy elkésel otthonról. Amikor elhagyjuk ezt a világot egy „másolatunk” itt marad és azt teszi amit mi tennénk. Ugyanúgy haza megy eszik,alszik. És amikor visszajövünk akkor az emlékei a másolatunknak bennünk tovább élnek. Gyakorlatilag itt is vagy meg ott is. De ott a másik világba már nincs másolatunk. – fejezte be a tigris és a fákat vizsgálta. – Ez tök király! Olyan mintha lenne egy klónunk? Ez baromi jó! – A tigris körbe járta a dombot és keresett egy jó felszálló részt.  -  Igen ez tök állat viszont most már indulnunk kéne mert sötétedés előtt még oda kell érnünk. – Azorisz oda ment a tigrishez és halkan oda súgta neki. -  Köszönöm hogy elmondtál nekem mindent és hogy türelmes vagy velem meg minden izé…. – Kíra elmosolyodott és csak ezt mondta. – Nincs mit. Alap. De most elmondom mik a szabályok repülésnél. 1. nem piszkálod a bajszomat. 2. nem kapaszkodsz a szárnyaimba. 3. Nem kezdesz el sikítozni. 4. nem ugrasz le a hátamról. 5. nem kritizálod ahogy repülök. Értve vagyok? – Igen is kapitány! – Most pedig mássz föl a szárnyaim mögé. – Azorisz valahogy fölkászálódott a tigris hátára. – Most pedig jó erősen kapaszkodj meg a nyakamba, mert a felszállás kicsit rázós lesz. – A panelok árnyékában az enorme neki futott a dombtetőnek majd szárnyait kitárta és hagyta hogy egy légáramlat az ég felé sodorja. Lassan már a panelok fölött jártak és csak úgy vitorláztak. Az égen pár kék felhő úszott. Azorisz a várost vizsgálta és kereste hogy hol szálltak föl. Kíra egy nagy felhő felé vette az irányt. A felhő homálya kezdte beburkolni az utazókat. Azorisz látta hogy ahonnan felszálltak két kicsi emberke köszön el egymástól és megy mind a kettő a maga útjára. Már teljesen a felhőbe jártak amikor Kíra hirtelen lebukott.

2. fejezet

A másik világ

Kíra egy nagy ezüstös színű tó fölött vitorlázott tisztes távolságot tartva annak tükrétől. Ez volt a Kék tó. Kíra siklott egy picit a levegőben, majd a part felé vette az irányt. A partot bokrok kisebb fák szegélyezték. A bokrokon túl sok kis fény világolt az egyre sötétedőbb éjszakában. A bokrok között mint valami labirintust úgy fonták össze a kitaposott ösvények. Kíra leszállt a partra majd gyanakodva fordult vissza a tó irányba miután Azorisz lekászálódott a hátáról. Kíra rebbenéstelen szemmel figyelte a víz tükrének megbomlását. Meggyőződött hogy semmi furcsát nem észlelt s visszaöltötte emberi formáját. – Hát itt vagyunk. – szólalt meg miután az ösvényeket vizsgálgatta. Azorisz még eszméletéhez se tért a repülés óta. – Hát ez ez….- mondta dadogva – ez hihetetlen! Hát mégsem őrültem meg! – Na ezt azért nem állítanám… - Mondta Kíra kisvigyorral a szája sarkában. A bokrokból halk suttogás és léptek zaja szűrődött ki. Kíra magamögé utasította Azoriszt majd csak ennyit szólt a fiúnak félig lehalkítva saját hangját hogy más alig hallhassa. – Most bármi történjék el ne mozdulj a hátam mögül! – Halk sikkantás és a bokor megrezzent. – Szállj már ki a hajamból hát nem igaz! – Aztán a bokorból egy lány borult ki aki éppen a hajában matat. A feje tetején egy kis sötétkék szőrgombóc ugrált megállás nélkül és ehhez halk csipogó hangot is adott. A hold fényében kivehető volt hogy eme pici kis állatnak testéhez képest eléggé méretes szemei és borzos bundája volt. Négy lába alig látszódott ki szőrzete alól ,nagy szemei alatt pisze orra az alatt pedig vékony szája aminek két szélében 2 hosszú tűhegyes fogak díszelegtek melyek kilógtak onnan. A két nagy fog között pici kis fogak sorakoztak. Kis hegyes fülei kicsit idétlenül álltak a fején ámbár ez tette még érdekesebbé ezt az állatot.  Ennek a kis szőrmóknak volt egy kis farkincája is aminek a végén egy tollcsomó imbolygott. Ez a kis picike állat azonnal Kíra nyakába ugrott majd a hajába fúrta kis fejét közben röfögő hanggal ajándékozta meg gazdáját. Majd Kíra két válla között lavírozott. Azután észrevette Azoriszt aki Kíra bal oldalán állt. Átcsámpázott a lány bal vállára, mélyet szippantott Azorisz fele és közben a fiút fürkészte. Halk búgást hallatott mi közbe egyre nagyobbra fújta fel bundáját és farkával vadul csapkodott a fiú irányába. A pici kis állat majdnem lezúgott a lány válláról de Kíra megfogta és ölébe simogatni kezdte. A kis állat diadal ittas pillantásokat küldött Azorisz fele aki dühébe a tóba hajította volna a kis lényt. – Mi ez a kis szőrgombóc?!? – kérdezte Azorisz aki büszkeségét megsértve érezte magát. – Ő itt Mók – mondta a lány aki még ez idő is a haját babrálta hogy visszaállítsa eredeti formájába amit Mók szétszedett. – Igen ő itt az én Mókom. – Mondta Kíra aki a kis állat fülét vakargatta. Aztán hirtelen felkapta a fejét. – De bunkó vagyok hiszen még be sem mutattam neked Renát. Rena ő itt Azorisz Rena ő itt Azorisz. – Rena abbahagyta haja rendezgetését, gyorsan fölállt,leporolta magát és kezet fogott a fiúval aki még mindig lenéző pillantásokkal illette Mókot. A kis állatka kiöltötte rá kék nyelvét majd átadta magát a kényeztetésnek. – Mók már tisztára megőrült mikor megtudta hogy megint jössz vissza! Kirágta magát a dobozból amibe tettem nehogy elmenjen és utánad szimatoljon. Állandóan vagy az ágyadon ült és az ablakon át nézte hogy mikor jössz vagy a kastélyban rohangált és keresett téged! A végén már idegbeteg lett hogy nem jössz már soha! – Kíra az ölében fekvő kis állatra pillantott aki bundája alatt is de teljesen elvörösödött és tollas bojtjával eltakarta az arcát nehogy meglássák pirulását. A hegyes kis füleit leengedte,tollbojtja alól ki-kilesegetett hogy mi történik a külvilágban. Azorisz felfigyelt a „kastély” szóra. – Itt van kastély? – Rena úgy nézett rá mint egy képzett bolondra de azonnal leesett neki a tantusz hogy a fiúnak halvány gőze sincs hova érkezett meg tulajdon képen. – Igen a kastély ahol az enormék és mindenki más él. És itt van egy falu is ott világítanak a fényei. – Rena egy félkör ívét írta le karjával a bokrok irányába mutatva. Kíra lette Mókot majd ő is az útbaigazítással kezdett foglalatoskodni. – Igen ez itt Terra falva és az a nagy kastély vagy vár nem ’tom  hogy melyik de az ott Akoda vára. Itt van a váron belüli része is a falunak az a kereskedők helye. A váron kívüli falu pedig a mezőgazdasággal foglalkozik. – Rena a holdvilágot nézegette majd így szólt. – Nem ’tom hogy ti hogy vagytok vele de én éhes és álmos vagyok… - Kíra vállára tette Mókot majd szép lassan egy ásítás keretében megcélozta az egyik ösvényt. Rena követte majd szép lassan együtt bóklásztak az ösvényen. Az út egy kisebb dombra vitte föl őket ahol a faluba mentek be. A kutyák nem csaholták meg őket mert megérezték hogy kik jönnek. Az ösvény kiszélesedett majd eltűnt. Egy széles földútra tértek ki ami a falun át vezetett. A házak falát vályogból építették,a kerítéseket fából eszkábálták. A földek messze hátul a házak mögött terültek el. Az utcát mindkét oldalról házak szegélyezték melyek kéményéből kis füstgomolyagok szálltak föl. Némely szobában még égtek a gyertyák ez adott elég fényt hogy lássanak.  A meleg nyári éjszakában szótlanul baktattak tovább a sötétben. Már egy jó ideje mentek amikor Kíra megszólalt. – Itt vannak a kovácsok szatócsok meg néhány szabó. Itt vannak a műhelyeik, a házak falán ott lógnak a cégtáblák. – Rena az ég felé mutatott ahol már pontosan fölöttük lógott az egyik ilyen tábla. Lassan kiértek a faluból amikor már nem házak hanem fák szegélyezték az utat. Finom illatot ádva a meleg levegőnek. A hold már lassacskán a fejük fölött járt amikor a vízszintes út újra dombnak állt. Kacskaringós út vezetett fölfelé a várnak. A vár fala magas volt de még mögüle látszottak fényei. A földút fölfele egyre göröngyösebb és göröngyösebb lett. Az út vége felé léptek zaja hallatszódott. Majd hirtelen abbamaradt. Mintha „ő” is fülelne. Mók leugrott Kíra válláról és a hangok irányába szaladt. Hangos káromkodás törte meg a csendet. Kíra a hang irányába ment. Mók egy fiú gatyaszárát tépdeste. A fiút Ávynak  hívták. Nem sokkal volt magasabb Kíránál. Halvány barna haja és érdekes szemei voltak.  Halvány barna bőre és jó kötésű testszerkezet. Rena volta legizmosabb és egy magas Kírával. Ő tulajdonképpen a való világba kajakos. Rövid barna haja amit az anyukája szokott levágni neki mert ő fodrász. Széles mosolya és elbűvölő angyal arca szinte mindenkit megtévesztett. Mindenki első látásra egy aranyos,sportos kis lányt vont le. De ő valójában egy tettre kész vakmerő jó barát. Ávy talpig becsületes és rendkívül titoktartó egyéniség. Könnyen szót lehetett érteni vele és mértéktartó fiatal ember. Mind 15 évesek voltak csak Azorisz volt lassacskán 16. Ávy nyakán csípte Mókot aki miután megismerte a fiút bocsánatkérően nézett rá aminek senki se tudott ellenállni. Ávy letette a kis állatot aki szégyenkezve ballagott vissza Kírához. – Már azt hittem valami baj történt. Rena már fél órája elment… - Ávy tekintetét Rena felé vitte aki elvörösödött. – Jól van boccs  eldumáltuk az időt! – Ávy fejét csóválta. – Hát igen a szád… Hogy tudsz te ennyit beszélni??? Nem fáradsz közbe el? –  Kíra vigyorogva nézett barátnőjére aki erre elnevette magát. Mindenki jókedvvel indult el az éjszakába. – Ja bocs be se mutatkoztam. Ávy vagyok. – oda fordult Azoriszhoz és kezét nyújtotta. A fiú szórakozottan kezet fogott vele. – Én Azorisz vagyok. – Rena a fiú arcát fürkészte. Mint aki nem értene semmit úgy nézte a földet Azorisz.  – Gondolom most ez egy kicsit sok neked de majd idővel felfedezel mindent. – Rántotta ki elmélkedéséből Rena Azoriszt. – Igen minden olyan furcsa… mintha…- mintha semmi se lenne igaz amit itt látsz. – fejezte be mondatát Kíra aki az út végét kereste. A földút vége lassan már látszódott a fák árnyékába. A várfal tövébe egy nagy tölgyfa kapu állt. Külsején vasból kovácsolt szárnyas tigrisek díszelegtek. A tigrisek körvonalaiba írások voltak vésve amit szinte ki se lehetett olvasni. A várfal tetején égő tigrisek álltak meg se rezzenve a finom szellőknek. A lélegzetüket se lehetett észre venni. Tekintetükkel mindig a tájat nézték mintha keresnének valamit. Mire fölértek a kapuhoz kivehető volt hogy a tigrisek kitárt szárnyakkal a kaput védik. Mintha elakarnák riasztani aki be akarna menni. A tigrisek körvonalai átfonták az ajtó bejárati réseit. Tulajdon képen be se lehet menni mivel ki se lehet nyitni a vasak miatt. Azorisz  a várfal tetején lévő alakokat tanulmányozta. – Miért állnak oda fönt olyan mereven? – Mert ők a vár őrei. Napkeltéig ők figyelnek. – felelt készségesen Rena. Már a kapu előtt álltak amikor Azoriszban felmerült a kérdés hogy a kaput hogy nyitják ki. Meg se kellett kérdezni máris megmutatta neki Kíra. – Csak tedd a tigris orrára kezded úgy ahogy én csinálom. – Kíra rátette a kezét a szárnyas tigrisek egyikére. A tigris szeme ami drága kőből volt azonnal világítani kezdett a régi vésett írások izzani kezdtek. A tigrisek életre keltek kitárták szárnyukat fogukat vicsorították az érkezőknek. Az első tigris Kíra szemére meredt mire az gyorsan izzani kezdett mint a tigriseké. Az ajtó kitárult de a tigrisek csak őt engedték be. Aztán jött Rena majd Ávy. Azorisz  tétovázva állt meg a tigrisek előtt mire azok bömbölve csukták be a kaput. Kíra gyorsan megfordult de már csak résnyire volt az ajtó nyitva. – A szemed! – kiáltotta kétségbe esetten Azorisznak. – A szemed színe! – Ám az ajtó becsukódott. Azorisz megtántorodott a bömbölő tigrisektől. Nagyon dühös is volt magára is mert „bénának” érezte magát. Vajon most mit gondolhatnak Kíráék? Főleg Kíra… Most biztos jól leégtem előttük. Gondolta magában. Azorisz olyan dühös volt hogy keze kigyulladt és helyette egy hatalmas mancs és karmok lettek. Szemében kigyulladt a láng. Fogai agyarakká nőttek, hátán sörény nőtt és terjedt egész testére. Majd teljes tigris formát öltött ami lángolt. Végül hátán megjelentek a szárnyak. Négy kéz lábra ereszkedett és elbőgte magát a tigrisek előtt. Azok vissza bömböltek erre Azorisz dühében nekik ugrott mire a vas tigrisek kitárták a kaput amin a fiú bezuhant. Végig gurult egy macskaköves úton ahol majdnem elsodorta Ávyt. Mire észrevette hol van mindenki a fejét simogatta és dicsérő szavakat mondott.-Legalább a tigrisbukfencet már tudja. – jegyezte meg mosolyogva Kíra. Még mindig fujtatott mint egy bika de ez Renát és Ávyt mit sem zavarta. Kíra a kapun kikémlelt majd nagy az magától be is csukódott.. A vár őrei nem is törődtek az érkezőkkel csak rendületlenül álltak őrhelyükön. A macskaköves út 3 irányba ágazott szét. Jobb és bal oldalt ment kettő melyek követték a vár falát egy pedig nyíl egyenesen ment be a vár felé. – Most estél be Terra falu belső szegletébe. Ez a falu a vár oltalma alatt áll. Itt élnek a kereskedők és minden más fontosabb más dolog. – magyarázta kissé fáradtan Kíra. Rena széles mosollyal sétált a macskaköves úton. Fekete emeltsarkú cipője amit az évzáróra vett fel hangosan kopogott a köveken. Mindenki fekete-fehérbe öltözött föl. A kitett utcalámpák fényében jól szemügyre lehetett venni ki hogy néz ki. Rena egy fekete hajpántot vett fel hozzá illő fekete nyakláncot. Ávy fekete-fehér kockás csukló szorítót húzott karjára. Kíra egy ezüst nyakláncot hordott amin egy ezüst tigris fej volt tátott szájjal borostyán szemekkel. Ez mindig Kírán volt. A várfal melletti úton emberek hangját lehetett hallani. Halkan pusmogtak úgyhogy alig lehetett érteni hangjukat. Egy erősebb hang kitűnt a többi közül. – Vajon meddig kell ma este itt vigyáznunk?!?  - Napkeltéig – felelte egy öreg hang. A macskaköves utca fölött világító lámpa fényében meglehetett pillantani egy fiút talpig páncélba. A mellkasán lévő páncélon egy nagy szárnyas tigris volt vésve. Szemei kristályok voltak. A fiút körülvették társai akik szintén páncélban meneteltek. A fiú körülnézett az utcán majd miután észrevette Kírát mondott valamit társainak és a lány után eredt. Hátulról megölelte majd gyorsan a fülébe súgta. – Eneisz már keres benneteket,siessetek. – hirtelen mozdulattal puszit nyomott arcára és visszasietett barátaihoz akik már a várfal árnyékában eltűntek. – ki volt ez? – kérdezte zavartan Azorisz. – Kíra pasija! – mondta nevetve Rena . – de nem is az! – vágta rá vörösödve a lány. – Ó persze,persze én is ezt mondanám! – folytatta Ávy. – de nem és téma lezárva! – vetett véget a beszélgetésnek Kíra. Gyaloglás közben elhaladtak mindenféle egymás hegyére-hátára épített ház mellett. Azorisz már azon gondolkozott hogy soha sem lesz vége az útnak amikor egy nagy kúthoz értek. A kút kávájára leültek és húztak föl maguknak vizet. A víz tiszta hűs volt,mélyeket kortyoltak. A kút peremén ücsörögve nézegették a csillagokat és Kíra meg Ávy azon vitatkoztak hogy melyik a kismedve és melyik a nagymedve csillagkép. – Amúgy Darennek hívják. – lépett beszélgetésbe Rena Azorisszal. – Kit? – értetlenkedett a fiú. – Azt akivel ma Kíra találkozott hát mégis kit?!? – Óóó értem! – válaszolta szórakozottan Azorisz. A fiú mélyen elgondolkozott a látottakon,tekintetét egy nagy és fényes csillagra helyezte. Hamarosan Ávy és Kíra befejezték a vitájukat és beleegyeztek hogy innen nem is látható egyik csillagkép sem. Hamarosan léptek zaja törte meg a csendet. Egy picit szélesebb utcából katonák jöttek. Ütemesen taposták a földet miközben mellkasukon a páncéljukon világítva kirajzolódott egy szárnyas tigris mely a szárnyait kitárva ugráltak össze-vissza mintha kiakarnának törni. A félig meddig futó katonák mögött egy öregember jött. Tulajdonképpen  nem lehetett azt igazán jövésnek nevezni mert a föld felett lebegett törökülésbe. Csuklyája arcába húzva,kezében egy bot. A bot végén egy narancssárgás,vörös kő csillogott. A katonák meg se szólaltak amikor megálltak a kútnál. Nem fújtattak nem vettek mély levegőt,meg se rezzentek. A katonák széles körbe álltak közepén a lebegő öreg. Az öregember földre ereszkedett arcából kihúzta csuklyáját. Szeme világító zöld szakálla csaknem a  derekáig ért. Haja mint a szakálla ősz. Világosbarna csuhát viselt magas szikár alak volt. Kíra,Rena.Ávy azonnal fölpattant ülőhelyeikről. Azorisz nem tudta hogy mit tegyen hát ő is fölállt. Kíra válláról Mók azonnal átugrott az öreg botjára. Az öreg gyengéden megcirógatta mire Mók a boldogság jeleként furcsa röfögő hangot adott ki. Abbahagyta Mók kényeztetését és a fiatalokhoz fordult. – Kíra késtél! Mi lett volna ha az újoncot elkapják a zelidák?!? Vagy esetleg Morfiával találja szemben magát?!? Rena te meg miért nem igyekeztél??? Világosan megmondtam hogy sötétedés előtt már itt legyetek! Ávy te meg sürgethetted volna őket! És mit ültök itt a kút mellet iszogatva??? – Kíra lehajtotta fejét. – Bocsánat Eneisz mester. Pazarlóak voltunk az idővel szemben. Bajunk is eshetett volna. – Ávy és Rena összenéztek majd remegni kezdtek a nevetéstől. – Ezen mi olyan vicces hogy ő belátta rosszul cselekedett kedves Rena? – Rena a szájába harapott majd saját vigyorát elfogva válaszolt – Semmi Eneisz mester – Az öregember nézte a három hebehurgya fiatal gyereket majd tekintete Azoriszra vándorolt. – Te lennél az újonc? – kérdezte a fiút méregetve Eneisz. – Igen uram – mondta szétszórva Azorisz. – Én nem az urad vagyok hanem a mestered. Ezt jobb ha tisztázzuk. Én foglak megtanítani mind arra amire itt szükséged lesz. – fölnézett az égre. – Kezd sötétedni. Remélem ti itt hárman képesek vagytok arra hogy bekísérjétek a várba Azoriszt. – Eneisz  megsimogatta Mókot majd visszaküldte Kírához. Eneisz farkasszemet nézett a lánnyal mire ő szó nélkül bólíntott. A katonáival az élen Eneisz tovább lebegett. Szétszórta őket a vár különböző részein. Ők voltak az éjjeli váltás. Kíra valamit odasúgott Renának mire ő azonnal továbbadta Ávynak. – Mi??? Mi van??? Mondt már értelmesebben! – Hát bocs te nem hallod! – De csak azért mert te vagy olyan abnormális hogy megtanulj beszélni! – Én tudok beszélni! Te vagy süket! – vitáztak tovább mire Rena kibökte neki halkan hogy Azorisz véletlenül se hallja meg. ( Ne szóljon egyikőjük se Azorisznak Morfiáról és a zelidákról) – Mi mi van???? Mit mondotok ti egymásnak??? De hát Eneisz „mester” nem mondott Kírának semmit!!! – értetlenkedett Azorisz – Ez a telepátia – válaszolt Rena – Némely tanultabb enorme képes a telepátiára. – egészítette ki Ávy – de Eneisz mester nem enorme. Ő „egyszerű” mágus. – jelentette ki Kíra. – na jó azért nem egyszerű mágus! Múltkor amikor Rena nem tudott koncentrálni ahhoz hogy fölemeljen egy sziklát kinn az erdőben amikor gyakorlatoztunk mókussá változtatta és egész idő alatt míg mi megcsináltuk Kírával a feladatunkat addig Renának mindenféle gyógyfüveket és virágokat kellett gyűjtenie! Nem volt semmi! –Emlékezett vissza kárörvendően Ávy.- Inkább arról beszélj amikor neked a kútról kellett vizet hordanod mert leültél az edzés közben. Az volt a feladat hogy a folyónál vízből kellett formálni lovat amivel lekellett vágtázni a folyón. Ávy  lovának csak 3 lába lett és elindult vele a folyón. Félúton leállt pihenni Eneisz meg észrevette. Egész nap vizet hordatott vele! Inkább vagyok mókus mint málhás szamár! – Én meg inkább viszek vizet minthogy a fák tetején ugrándozzak! – vágott vissza Ávy – Százszor jobb a fák tetején ugrálni mint vizet cipelni vödrökben! – mondta közönyösen Rena –Azorisz és kíra fülig érő szájjal hallgatták a vitázó párost majd amikor nem bírták hatalmas nevetésben törtek ki -ömm… halljátok szerintem induljunk el… - Mondta félig görcsösen vihogva Kíra. A kutat egy hatalmas tér vette körül mely a sötétbe burkolózott. A kúttól szemben egy nagy széles út tárulkozott ki melynek messzi végén egy nagy ajtó volt. Az utat fehér falú házak szegélyezték. Oszlopokon lámpák világítottak. A kis csapat fölkerekedett és neki vágott az útnak a nagy ajtóhoz. Miközben  mentek az úton ablakok nyíltak ki,és kisgyerekek nézték a vonulókat és integettek. – Ezek meg miért integetnek? – értetlenkedett Azorisz. – Ezek a helyiek – mondta Kíra. – ők tisztelnek minket mert mi megvédjük őket minden bajtól. – egészítette ki Rena. Az ablakokba lassan már felnőttek is ültek és ők is integetni kezdtek. Már alig volt 10 méter a kapuig. A kapu előtt katonák sora állt vigyázban. Mikor elérték a kaput az egyik katona odament Kírához és megölelte. Daren volt az. – Már vártunk titeket – jelentette ki. Kinyitották a nagy kaput. A kapu mögött egy hófehér szökőkút volt. Szárnyas tigriseket ábrázolt melyek szinte el akartak repülni. Hátsólábukon álltak,szárnyukat kitárva,szájukból víz lövellt ki. A halk vízcsobogás betöltötte a nagy termet amelyben álltak. A teremben hatalmas fehér oszlopok sorakoztak. Az oszlopok közt nagy szobrok álltak mindenféle híres hősről mintázva. A földön nagy szőnyeg terült el. A szőnyegen szintén egy enorme mintája volt. A terem végében alig lehetett kivenni egy trónszerűséget lépcsők tetején. A teremben Kíra,Rena,Ávy,Azorisz és Daren  álltak. Rena megindult a trón felé mire lángok gyulladtak föl aranytálakban amik a mennyezetről ereszkedtek alá. A terem nem is terem volt hanem csarnok. Az oszlopok nem is fehérek hanem ezüsttel voltak mintázva. A falakon pedig arannyal ősi szövegek voltak pingálva. A trón két mereven álló szárnyas tigrisből állt. A tigrisek fegyelmezetten álltak szárnyaik kitárva mintha a trónon ülő személyt védelmeznék. Szemük narancssárgán csillogott a beléjük tett ékszerektől. Az ifjúság végig vonult a csarnokon majd a trón mögötti folyosón elmentek. A folyosót katonák vigyázták. A folyosó falain képek lógtak. A képeken híres katonák,mágusok,boszorkányok,enormék és még sok-sok varázslény volt. A folyosóból kilépve egy kisebb csarnokba léptek. Annak végén két nagy lépcső nyílt és ahol a két lépcső összekapcsolódott ott egy nagy folyosó ment tovább.. A lépcsők alatt ajtók nyíltak mindenfelé. A kis csapat fölment a ballra ágazó lépcsőn, és itt újra egy folyosóba értek. A folyosó falai hófehérek voltak. A folyosó nagyon hosszúnak tűnt de a végén ott fénylett a hold. A folyosó falaiból temérdek ajtó nyílt mindenfelé. A folyosó végén egy gangra értek. Fehér márvány volt a padló. Egy „T” alakú elágazáshoz értek. A gangnak csak az egyik fala volt meg, a másik csak oszlopokkal és korlátokkal volt meg. A falba egy fehér márvány szökőkút volt beépítve ahonnan folyt a víz. A szökőkút mellet páfrány nőtt. – Miért nincs kiépítve itt a fal??? – vizsgálgatta a falat Azorisz – Azért hogy az enormék  szabadon tudjanak ki-be repdesni ha baj van. -
Fejtette ki hangosan gondolatait Ávy. – De ide simán betörnek nem? – Hajolt ki az egyik megnagyobbított ablakon a kis újonc. – A falak alulról bűbájjal vannak ellátva. Aki betolakodó és itt akar felmászni az nemes egyszerűséggel nem tudja rátenni a lábát a falra mert lecsúszik. És ha lenézel mélyebbre ott vannak kúszónövények. Azok sem egyszerű növények hanem megfojtják azokat akik ártani próbálnak. – Ez kész definíció volt Daren – nevette el magát Rena – Tudom – válaszolt széles mosollyal Daren – No egoizmus ugye? – kérdezte vigyorogva Ávy – Az ám! Fő hogy ne legyünk eltelve magunktól! Nobel-díjat érdemlek esküszöm! – Mindenki nagy nevetésbe tört ki. A hold fénye lassanként bevilágította a gangot ahol álltak. – Én kezdek kicsit fáradt lenni ti mit gondoltok? – kérdezte szemét dörzsölve Kíra – Nekem még ott van az éjjeli őrhelyem – mondta unottan Daren – akkor azt ajánlom siess mielőtt még Eneisz észreveszi hogy elhagytad a helyed. – Igen most már vissza kéne mennem. Jó éjszakát! – Köszönt el Kírától egy csók keretében, és mindenkitől egy egyszerű intéssel. Átalakult és kiugrott a gangról. – Na szóval fiúk ballra lányok jobbra – Magyarázta Azorisznak  Rena – Ja jó akkor jó éjszakát! – köszöntek el Azoriszék és eltűntek egy-egy ajtó mögött. – Neked tetszik Azorisz? – kezdte a faggatózást Rena. –Mi?? Ne kérdezz ilyeneket nekem tudod hogy ott van Daren! – Jó jó csak kérdeztem! – Miért neked bejön? – folytatta a beszélgetést Kíra – Hmm… annyira nem igazán… Van egy srác a mi világunkban… ő is kajakozik…és…- Csuklott meg a hangja Renának – És mi?? – És smseztünk is és azt írta hogy tetszek neki! – Óóó ezt a gyors kezdetet…Na mindegy. Én megyek aludni. Jó éjt! Holnap mondod tovább! – Meglesz főnök!- Vigyorogva eltűnt Rena a szobája ajtaja mögött.

3. fejezet

Csak az új dolgok útján

Azoriszt egy hófehér selyemágyban érte a reggel. Az ágy keret is hófehér volt, és szárnyas tigrisek voltak belevésve. A szoba tágas hófehér márványból épült. A sarokban egy kőrakásból víz csorgott alá. A kőrakásból páfrányok bukkantak elő, a forrás mellet egy asztalon ezüst kancsó, tál és pohár állt. Azorisz fölkelt, a poharat a forráshoz tartotta és ivott. A tálat megtöltötte vízzel és megmosta magát. Egy törülköző a szobában álló széken pihent. A törülközőre Azorisz neve volt hímezve. A szobában foglalt helyet még egy szekrény. Azorisz benézett a szekrénybe és ott talált egy ruhát. Az alap színe kék és arany mintával egy enorme volt rajta. A ruha mellett még volt egy sodrony ing és páncélzat. Azorisz felöltözött s meghökkenve vette észre, hogy milyen pehelykönnyű. Kilépett a szobából ám a folyosó üres volt. A párkányok üresen álltak és csak a nap sütött be. A madarak csicseregtek pár színes falevél repült be és csak halk morajként szűrődött fel az emberek zaja. Azorisz  bekanyarodott a folyosóra ahol tegnap este jöttek. A helyi ékes szárnyasok röpködtek végig a folyosón. Színük élénkebb, énekük kedvesebb. Sietve ment végig Azorisz a folyosón mígnem elért a csarnokig. A csarnokot őrök vigyázták. A nagy kapun kilépve emberek forgatagába csöppent ahol mindenki hajbókolt és köszönt neki. A nevén szólították és dicsérték, de Azorisz nem tudta mire vélje. Kacsázott össze-vissza a hosszú úton a kútig. A kútnál piac állt ahol minden árus ajánlgatta portékáit. A kút kávájánál gyerekek játszottak, de mikor megpillantották ujjongva szaladtak felé. Kerek piszkos arcuk és rongyos ruhájukkal szaladtak Azoriszhoz. Elé álltak és ami a rongyos zsebeikből előkerült mind neki adták. Azorisz  vissza utasította ezt a nemes gesztust. A kúttól nem messze állt egy fa amin gyönyörű piros almák lógtak ,ám alsó ágairól a köznép már mind lelegelte. Azorisz  csak ugrik egyet és már is a fa tetején áll. Azorisz értetlenül csodálkozik saját erejében . Az emberek tapsoltak, hangosan dicsérték érte. Azorisz  ledobott pár almát  a gyerekeknek egyet pedig ő maga evett. – Ó hogy háláljuk meg neked Azorisz úr! – mondták a gyerekek hálálkodva. – Először is. Ne szólítsatok úrnak! Másodszor, megtudnátok mondani hol van Kíra, Rena, és Ávy? – A gyerekek szaporán bólogattak. – Tessék kimenni a várkapunk és ott menjen a várfal mellett ahol van egy út. Ott lesz egy kanyar ami lentebb visz egy lankásabb részre. Ott szólítani tetszik a társait és azok már elvezetik magát. – Azorisz megsimogatta fejüket és már indult is. A kapunál megállították az őrök. – Te hová sietsz úgy??? – kérdezte nagy vigyorral az egyik. – Eneisz mesterhez. – szólt nemes egyszerűséggel Azorisz. – Persze,persze én is oda megyek! – röhögték el magukat az őrök. Egyik nagyobb tulok volt mint a másik. – És mi a neved te ficsúr? – nagy vihogás kísérte a kérdést. – Ebbe mi olyan vicces? Egyébként Azorisz vagyok. – Az őrök abba hagyták a nevetést. – Te valóban Azorisz vagy? – Azorisz nem értette miért nem vívták ki haragját, de ezen nem is töprengett. – Igen. Miért ki más lennék? – A dagadt őrök szemei majd kigúvadtak. – Az enorme? – Azorisz majdnem elnevette magát, de mégsem tette. – Igen. – Eneisz mester azonnal kéret hogy elkezdhessen tanításodat! – vágta haptákba magát az egyik és elindult kifelé a kapun. – Én elvezetlek! Gyere! – Azzal katonás lépésekkel elindult a vár fala mellett. Azorisz nem akart a haptákba vágott őrökkel csevelybe bontakozni, ezért utána ment. – Ehdat vagyok. Bocsánat szemtelenségemért Azorisz. Ha kívánja megtorolhatja a szemtelenségemet. – Azorisz elmosolyodott. – Nem kívánok én semmit megtorolni. Nem tudtátok ki vagyok ennyi az egész. Elég egy szimpla bocsánat is,ami már meg is volt. – Azorisz a kezét nyújtotta. – Xalidor fia Ehdat vagyok– csapott bele a kezébe Ehdat  széles mosollyal. – Én meg csak simán Azorisz. És ha kérhetem kezelj úgy mint egy barátodat. Nem kell semmi urazás meg ilyenek. – Ahogy gondolja. Illetve gondolod! – A Várfal mellett kissé széles ösvényen mentek amit a fák árnyékba vetettek. Gyönyörű zöld volt minden és a színes madarak repkedtek mindenfelé. – Megmondom kicsit érdekes lesz neked az első napod. – Állapította meg hangosan Ehdat. – Miből gondolod? – kíváncsiskodott Azorisz. – Hát azt hallottam hogy elzártan fogsz edzeni amíg felzárkózol a többiekhez. Most te is ifjú harcostársi szintért fogsz küzdeni. Rena Kíra és Ávy már elérték ezt a szintet. Már harcban is voltak a nevesebb harcosokkal is és lassan már őket is elküldik kémlelni határt őrizni vagy egyszerűen csak portyázni. – Azorisz érdeklődve hallgatta Ehdat beszámolóját. – Itt sajnos elválnak útjaink. Sok sikert Azorisz! – mondta derűsen Ehdat, azzal sarkon is fordult. Azorisz egy kis tisztáson állt. – Szóval csak hívjam őket… - tanakodott hangosan a fiú. – Kíra!Rena!Ávy! – kiáltotta saját és büszkén vette észre hangja csengésének magabiztosságát. Semmi mozgás, vagy válasz. Méla bús csönd, csak a madarak csicseregtek. Aztán nagy árnyék vetődött Azoriszra. Egy hatalmas enorme ereszkedett le mellé. Ő volt Ávy. Majd egy másik tűnt föl az égen aki össze-vissza kacskaringózott és hangosan puffant le a földre. Majd Kíra tűnt föl a bokrok rejtekéből egy nagy könyvvel a kezében. – Szevasz! Jó sokáig aludtál mit ne mondjak! – nyögte ki lihegve Rena. – Miért mennyi az idő? – Ávy a napot nézte és egy nem túl pontos meghatározást tett. – Bőven elmúlt 10 óra. – Mi már 4 órája edzünk. Eneisz mester már azt hitte hogy soha nem jössz. – Mondta a könyvet lapozgatva Kíra. A könyvben végig húzta az ujját és halkan végig mondott valami érthetetlen szöveget mire a földből víz gyűlt össze és fölrebbent a kezébe egy labda formájába és lebegett. Kíra megszemlélte majd sanda mosoly szökött arcára. Kezébe fogta a kis vizes labdát és útjára indította ami Renát vette célba. Ávy kárörvendve nevetett majd abban a pillanatba lefagyott az arcáról a mosoly amikor egy labda őt is arcon törölte. Azorisz már vigyorogni sem mert,mert a következő pillanatban őt is egy labda fogadta. – Na meg állj csak te! Ezért akkor kapsz! – Mondta a vigyorogva Rena és Kíra után rohant aki a kezében a könyvbe berohant a rengetegbe. – Te a földön én a levegőben! – vakkantotta oda Ávy Renának aki már a levegőbe is szökkent enorme képében. Azorisz nem tudott mit tenni hát csak futott a 2 lány után. Az erdőbe besütött a nap páfrányok a fák alatt a madarak meg csak csicseregtek. Kíra hangosan nevetett mire Rena egyre gyorsabban loholt és ugrált a fagyökerek közt, majd futás közben átalakult egy tigris formába aminek nem voltak szárnyai. Kíra egy patakot keresett és amint megtalálta hevesen lapozni kezdte a könyvet. Gyorsan elhadart egy varázsigét mire egy hatalmas vízgömb emelkedett ki a kicsi patakból. – gyerünk már gyerünk! – sürgette Kíra miközben becsapta a könyvet és Renát figyelte mikor csap le rá. A vízgömbnek lába és nyaka lett mire egy ló formáját adta ki. Kíra gyorsan fölugrott a hátára és megsarkallta mire a ló állatfeletti gyorsaságú vágtába kezdett. Ruganyosan, zökkenéstelenül vette a hirtelen kanyarokat és nem vizezte össze lovasát. Rena gyorsította a tempón így Azorisz már alig tudta követni. Megállt és összpontosított. Hirtelen nagy lángoszlop vetet körül és 4 macsa lett fogai agyarakká váltak és hátán 2 szárny csapkodott össze-vissza. Azorisz mint egy gyerek ugrált a gyökerek közt én követte Renát. Bár kissé szokatlan volt neki ez a 4 lábon való járás mód kezdte megszokni és felvenni a tempót. Kíra ezalatt kiért az erdőből. Jobb kezében a nagy vaskos könyvet szorongatta bal kezével a ló sörényébe kapaszkodott. Elfogytak a fák és egyúttal már csak egy földnyelv maradt a menekülőútból is. Csak egy földnyelv maradt ami alatt egy nagy gyorsfolyású folyó zúgott. Kíra visszahőkölt lovával majd fölnézett az égre. A nap káprázatosan sütött de valami eltakarta. Ávy száguldott felé szélsebesen. Kíra vigyorgott majd lábát lova oldalába mélyesztette és a ló hirtelen levetette magát a szirtről egyenesen bele a folyóba. Rena  megállíthatatlanul ugrott ki az erdőből és vágtatott Kíra nyomában. Mikor leugrott Rena utána vetette magát és már meg is bánta ezt az elhamarkodott cselekedetét mert meg a folyóba vetette magát. Ávy  Rena nhátát kapta el és nagy nehezen visszatette a szirtre ahonnét leugrott. Rena megrázta busa fejét és tigris képével teli pofával vigyorgott. – Ne mondd h nem volt vicces! – nyögte ki Rena a levegő után kapkodva. – Igen baromi vicces mindig a te irhádat menteni! – válaszolt neki lenézően Ávy . Ekkor Azorisz vetődött ki az erdőből de ő lassított és megállt Renáéknál. – Hát nem kapjuk el Kírát??? – kérdezte lihegve az enorme. – Na mi van te már csak így átalakulva nyomatod? – kérdezte csipkelődve Rena . – Hát aki tud az tud! – mondta nevetve a fiú. – Kíra már levágtázott a folyón. De ez így nem ér! Ő varázsolt! –mondta Ávy durcásan mint egy 2 éves. – Na és? – kérdezte értetlenkedve Azorisz. – Te még nem tudsz repülni és még a futás is bajosan megy. - mondta Rena  - Én nem tudlak egyedül elvinni!A jobb szárnyaim így is megsérült! – mentegetőzött Ávy. – Ki kérte hogy vigyél? Megyek én magamtól is! – jegyezte meg Azorisz. – Ezen a folyón? – bökött a szirt alá Rena. – Na igen.. ez részletkérdés… - Ávy és Rena halk vihogásba fogtak. A folyó túloldalán egy még magasabb homokos fal fogta közre a folyót. Kíra ezalatt végig vágtázott a folyón lovával,melynek lába mintha beleolvadt volna a vízbe. Tekintetével egy köves partot keresett ahol a folyó már ne annyira duzzadt. Egy jobb kanyarban rá is lelt a partra és le is ugrott lováról ami azon nyomban szétfolyt. Fölnézett az égre hátha arra jön Ávy de nem jött. A vastag könyvet ledobta a földre ami nagyot is puffant. Körbenézett a kis parton és leült. A kis part fölött földes fal magasodott ami árnyékot vetett Kírára. Pár bokor és kisebb fa telepedett meg a köves talajon. Kíra leült és nézte a vizet ahogy gyorsan folyik medrében. Megfogott pár követ és bele is dobta. – Ezek soha nem jönnek?...- kérdezte magától és a kanyart figyelte ahol ő maga vágtázott le. A víz fodrozódott és nekicsapódott a kanyarulatba  a falnak,habzott pezsgett majd hevesen folyt tovább. Az égen két nagy pont tűnt fel . Az egyik nagyobb volt a másiknál. Bal oldalt Ávy vitorlázott enorme alakban, jobb oldalt Rena erőlködött szájában tartva Azorisz páncélzatát. Kíra fölpattant és kezébe kapta könyvét és hátrálni kezdett, hogy barátai le tudjanak szállni. – Fáj a szárnyaaam! – nyavalygott Ávy . – Nyugi túléled – mondta Rena miközben össze vissza köpködött. – Hát nincs valami j íze a páncélodnak.. - jegyezte meg. – Ha kaja lenne megérteném, de mivel ez nem evésre való… - váálaszolt Azorisz mosolyogva . –  Ha haha. De vicces itt valaki!Örülj hogy elhoztalak. – Kíra csendben állt én hallgatta csipkelődésüket. – Jól van kööösziiiii! -  mondta Azorisz és megdögönyözte Rena busa fejét mire az enorme nyögött, majd megrázta fejét és átalakult.